Alejandro González Inárritu öt évet dolgozott A visszatérőn. Tavalyi Oscar-nyertese, a Birdman még a kanyarban sem volt, mikor ő már a messzi északot rótta megfelelő helyszínek után kutatva. Mi több, mikor szatírájával tavaly tavasszal sorban nyerte a díjakat, még javában forgatott, és fel-aláingázott a díjátadók a forgatási helyszínek között. Ha úgy tetszik, a fényűzés és a megpróbáltatások: a mennyország és a pokol között.

Nem csoda, hogy kicsit megkattant közben. A kanadai és argentin helyszíneken történő forgatásról napi rendszerességgel érkeztek a rémhírek a felvételekről kizárt producerekről, embertelen körülményekről, napi rendszerességgel lebetegedő stábtagokról, a hidegtől lefagyó kamerákról és egy mindenre elszánt direktorról, aki tébolyult odaadással hajszol valamit, valamit, amivel… nos, mondhat valamit.

Tartozunk a természetnek – a természethez tartozunk. Kb. így lehetne összefoglalni a látottak csekély, de azért nem elhanyagolható mélységét, melynek üzenetéhez Inárritunak sikerült megnyernie Leonardo DiCapriót, aki talán nem meglepő módon maga is harcos környezetvédő, és úgy tűnik, nyitott a kihívásokra. Hogyha a rendező úgy kívánja, pucérkodjon a mínuszokban, ruhástól fürdőzzön a jéghideg folyóban, nyers húst egyen, vagy egy ló még nem kihűlt testét használja takarónak (ez utóbbit azért nem igaziból).

Inárritu szerint a környezet abszolút kizsákmányolása valahol a prémvadászokkal vetette el a sulykot: az emberek kimentek a messzeségbe, meggyalázták annak érintetlenségét, tömegével pusztították ki az állatokat, hogy a bőrükből kalap készülhessen. Megérdemelték, ami rájuk várt. A film nyitó képsoraiban indiánok ütnek rajta egy épp hazaindulni készülő prémvadász-különítményen. Az 1820-as években járunk, Amerikában még vannak felfedezetlen leigázatlan területek, melyeken amerikaiak és franciák szabadon kószálhatnak a napról napra zsugorodó őslakosok kárára. Ők már rájöttek arra, hogy a modern fegyverekkel felszerelt, könyörtelen hódítókkal szemben csak akkor van esélyük, ha ideiglenesen oldalt választanak. Ezek az indiánok a prémekért rohanják le a vadászokat, melyekért cserébe a franciáktól fegyvereket és lovakat remélnek. De ez utóbbiaknak sem győzik hangsúlyozni – félig a nézőnek címezve -, hogy megölik a Földet.

Kegyetlen és kaotikus küzdelem veszi kezdetét, melynek esetlegességét és brutális összevisszaságát Emmanuel Lubezki szenvtelen kamerája és a szépségében még ennél is szenvtelenebb környezet figyeli zavarba ejtő, de leginkább lenyűgöző élményt teremtve. A magasztos távolságtartás találkozik a naturalizmus kegyetlen intimitásával, és ez a kettősség végigkíséri a film hangvételét, szerkezetét, ritmusát – az egész természetét.

Hugh Glass igaz története – Leonardo DiCaprio megformálásában – kitűnő táptalaj lett volna bármely kalandfilmnek: a túlélés és az emberi kitartás diadalát meséli el – és Bear Grylls a megmondhatója, hogy mennyire trendi körítésben -, de Inárritut nem érdeklik ezek a dicső eszmék, az ő hősét egyesegyedül a fiziológiai szinten is belé ivódott bosszú hajtja. Kizárólag azt tartja életben: ő Mad Glass a harag havas útján. Teljesen érthető, hogy be van pipulva. Miután az indiánok helyben hagyják csapatát, a maroknyi menekülő prémvadász élén egy bocsait féltő medvébe fut, ami aztán rendesen felcincálja, de valahogy mégis életben marad, és ezáltal kolonccá válik azon társai számára, akik részben neki köszönhetik, hogy élnek. És mikor félvér fia megpróbálja megakadályozni, hogy legfőbb ellenlábasa, John Fitzgerald (Tom Hardy) megadja neki a kegyelemdöfést, a férfi végez a fiúval, Glasst pedig magára hagyja egy félig elhantolt sírban. A pofátlan mindenit neki.

És itt kezdődnek csak el igazán Glass megpróbáltatásai, akinek a szó szoros értelmében össze kell kaparnia magát, hogy nyomában indiánokkal, előtte pedig több száz mérföldnyi hideg téllel, sebektől, láztól és éhségtől meggyötörve életben maradhasson, hogy beteljesítse akaratát. Csak Isten segíthet rajta, és a film vallása szerint Isten maga a természet. Hogy túléljen, Glassnak eggyé kell válnia vele, és ez talán végső tettét is megmagyarázza, amivel törleszt a természetnek, törleszt Istennek.

Belegondolni is borzasztó, mit állt ki a stáb azért, hogy ez a film létrejöhessen. A kronológiai sorrendben, kizárólag eredeti helyszíneken és természetes fények mellett felvett jelenetek alázattal adóznak a filmkészítés puritánsága előtt (miközben megvalósításuk elképesztően koncentrált és bonyolult munkát igényelt), mint ahogy az önfeláldozó színészek és stábtagok is fejet hajtottak egy mániákus rendező előtt, aki a filmet látva minden bizonnyal megtalálta azt, amit keresett. Mint ahogy Glass is.